Amikor a dallamok ihletnek meg. Két zene, két szöveg, átélt, vagy elképzelt történetek és  rengeteg érzelem.

Tavaszi napsütés. A napfény hol eltűnik, hol felbukkan a zöld mezőn. Mezítláb sétálok, talpam alatt érzem a harmatos füvet.
Arra gondolok, hajdan, réges-rég egy ugyanilyen tájon, vagy egy mesebeli vidéken aranyhajú tündérek ugrándoztak. Arcom a nap felé fordítom, hajamat lengeti a lágy szellő, s nekem is szökdécselni támad kedvem.
Megyek tovább, felhőtlen a kedvem, s elérek egy tóhoz.
Végigsétálok a víz felett átivelő hídon, s látom a tó tükrében visszatükrözödő felhőket, a lágyan hullámzó víztükröt, s rajta a nap csillámló sugarait. Azon tűnődöm, hogy ez a könnyűség, ez a lágy szellő, a melengető napsugár milyen erővel bír. Felemel, szinte szárnyalok, vidámság van és nyugalom.
Átsuhan rajtam az érzés, hogy mennyire szabad vagyok.
Aztán leheveredek a tó partjára, háton fekszem a fűben, s látom magam felett bimbózó fát, élénkzöld, friss leveleivel, körbevesz a virágillat és fent, a magasban hófehér felhők tarkítják az égszínkék eget. Az előbbi szárnyalás helyét most a tökéletes harmónia veszi körül. Csak fekszem, majd becsukom a szemem, élvezem a melengetõ levegőt, a napsugár simogatását arcomon és körbevesz a virágillat. Semmi más, csak néhány perc a tavaszi napsütésben. Szabadság, önfeledt vidámság, nyugalom, harmónia – egyszóval: boldogság.

 

Le és fel. Körbe-körbe. Mint egy spirál, vagy egy csigaház oldalán a mintázat. Örvény, lágyan fodrozódó víz. Most a dallam hullámain lebegve elcsendesededek, s hagyom, hogy a hangok szavakká legyenek.

Akár egy filmet, látom magam elõtt a jelenetet.

A nõ fázósan húzta magára a kabátját és megszaporázta a lépteit. Lágy szellő fújt és a felhők mögül elő-előbújt a nap. Körülötte nyüzsgött a város, zűrzavar és káosz vette körbe, mindenhonnan más és más han el-elcsípett egy-egy beszédfoszlányt. A gondolatai, a hangok, szavak, mondatok zsongtak a fejében. Nem álltak össze egésszé, mégis körbevette és elringatta a zsibongás. Mintha egy hatalmas vattapamacs közepén állna, és tompán szűrődne be hozzá a sok hang.
Piros cipőjének sarka kopogott az aszfalton, s ő az elegáns viselet ellenére úgy érezte, futnia kell. Megszaporázta lépteit, aztán tűsarkújában rohanni kezdett. Már nem tudta, mi hangosabb: cipőjének kopogása, vagy az a morajlás, ami körbeveszi. S aztán odaért egy zebrához, s megállásra kényszerített a piros lámpa.
Fejében kavarogtak a gondolatok, s a túloldalra pillantott. Még sohasem járt itt azelõtt, de a kisvárosi park zöldje hívogatta. Lassan lépdelt a zebrán, s odaért a zöld fák között megbújó kis szökõkúthoz. Lágyan csobogott a víz, melynek hangja egybefolyt a szökőkút mellett hegedülő utcazenész muzsikájával.
A nő leroskadt egy padra, s hallgatta a zenét és a csobogást. Miközben megpihent, a hangok ellazították. Sorakoztak a mondatok a fejében:

Le és fel. Körbe-körbe. Mint egy spirál, vagy egy csigaház oldalán a mintázat. Örvény, lágyan fodrozódó víz. Most a dallam hullámain lebegve elcsendesedek.