Az írás tükör.
Benne van mindaz, ami abban rejtőzik, aki fűzi a a szavakat. Benne van, hogy mit lát a
világból, mire fókuszál, mit hall meg és azokat hogyan értelmezi, hogyan fordítja le saját magának.
Benne vannak a tapasztalatai, a gondolatai, az érzései, a hangulata, a lelkiállapota.
Mindaz, amit papírra vet, vagy számítógépébe ír, tükre annak, amit kiragad a világból. Amit éppen abban a pillanatban
fontosnak tart. Pár órával, nappal, hónappal vagy akár évvel később én sem biztos, hogy ezeket a
gondolatokat örökítettem volna meg.
Ám az írás tükre olvasójának is.
Mindenki, aki e sorokat olvassa, mást és mást gondol, más és és más mondat ragadja meg a figyelmét,
más részlet és más-más irányba készteti gondolkodásra.
Emlékezzünk csak gyermek -és ifjúkorunk
irodalomóráira, a verselemzésekre. Biztosan sokaknak beugrik tanára kérdése: mire gondolt a költő? Az
anekdota szerint hajdan, mikor Arany János olvasta műveinek elemzését, a margóra odaírta: gondolta a
fene!
Nem biztos, hogy a szöveg ugyanazt jelenti írójának és olvasójának.
Hogy ki hogy érti, az tükre önmagának.
De vajon tükör-e számunkra az írás?
Biztosan sokan faragtak verseket gyerekként vagy tinédzserként,
vagy írtak féltve őrzött, rejtegetett naplót, s talán emlékkönyvüket is kézről-kézre adtak, életre szóló
üzenet kérve bele.
Megvannak még ezek egy fiókban, vagy padláson heverő doboz mélyére rejtve?
Vagy akár emlékezetünkben? Mit jelentenek ma nekünk a több évtizede papírra vetett sorok? És írunk-e,
csak úgy, szabadon, akár csak magunknak, hogy az írást visszaolvasva nézzünk magunkba?
Rövid idő alatt sokat meglát, megismer az ember magából.
Így válik írássá a tükör.
(2018.)
